Amikor a fiam májusban betöltötte a tizennyolcat-befejezte még az iskolai évét-és elköltözött az apjához...100 kilométerrel arrébb...és választott egy másik iskolát...
Megszakadt a szívem...
Komolyan...és szó szerint... fizikai fájdalmaim voltak...
...sírtam, zokogtam, harcoltam, tiltakoztam--mindhiába....
Már egy hónappal előtte tudtam-de nem hittem el hogy a fiam elhagy... (mint a nagy tragédiákat, az előre látható dolgokat sem hisszük el-reménykedünk, hogy az idő majd a javunkra dönti el a dolgot)
Nem tudtam normális emberként gondolkodni:
-csak a fájdalmam, hogy elveszítem...
-a kétségbe esés, hogy megbuktam anyaként...
-az önzés, hogy mi lesz velem nélküle...
-az irigység és a szégyen, hogy ott jobb körülmények között élhet...
-a felháborodás, hogy az egész család szövetkezett ellenem...(már januárban kerestek neki iskolát)
-a harag, hogy sose tiltottam az apjától és ő mégis elveszi tőlem...
-a tehetetlenség, hogy nem tudom megakadályozni...(18 éves )
...és a késszúrás a szívbe: a fiam is MENNI AKAR...
Mikor az érzelmek minden szintjét megjártam és a páromat magam mellé akartam állítani, hogy segítsen itthon tartani az elsőszülöttömet, újra falakba ütköztem...
Harcoltam...veszekedtem...kiteregettem a régi szennyest...szidtam az exet...sírtam, gyűlölködtem...vertem a mellem, hogy a sok nélkülözés közepette én mindig mindent megtettem a gyerekért...
A párom-mint a székely ember a viccekben-a fél órás monológomra és a három hetes vergődésemre egyetlen mondattal válaszolt:
Akkor teszel meg mindent a gyerekedért: ha örülsz az ő örömének ...
mosolyogsz amikor elmegy oda ahol a boldogságát reméli...
ebből fogja tudni , hogy bármi történik-ide mindig vissza jöhet...
Ekkor értettem meg, hogy nekem kell támogatnom a fiam abban a döntésében hogy elköltözzön, ha nem akarom elveszíteni...
Hihetetlenül egyszerű volt mikor leesett, hogy Ő a fontos nem pedig én...
...ettől a szívem sebei is begyógyultak-bár a hegek megmaradtak-de:
szabad akaratomból (na jó, kis segítséggel ) engedtem a fiam szabad akaratának...
-örömmel jön haza, szívesen mesél...kell ennél több????
(papolhatnék zárszóként ezoterikus beleérző képességről, felvilágosult szülői viselkedésről vagy akár felelősségteljes döntésről-bármiről amivel fényezhetem magamat-de az igazság az, hogy amíg az érzelmek hullámzása tartott...addig csak az én igazam volt a fontos-és ahhoz, hogy a fiam a saját útját járja, egy harmadik ember 1 mondata kellet...)
Téged is elragadnak néha az érzelmek?
A felismeréseket magadnak köszönheted?
Tudsz elengedni?
Megszakadt a szívem...
Komolyan...és szó szerint... fizikai fájdalmaim voltak...
...sírtam, zokogtam, harcoltam, tiltakoztam--mindhiába....
Már egy hónappal előtte tudtam-de nem hittem el hogy a fiam elhagy... (mint a nagy tragédiákat, az előre látható dolgokat sem hisszük el-reménykedünk, hogy az idő majd a javunkra dönti el a dolgot)
Nem tudtam normális emberként gondolkodni:
-csak a fájdalmam, hogy elveszítem...
-a kétségbe esés, hogy megbuktam anyaként...
-az önzés, hogy mi lesz velem nélküle...
-az irigység és a szégyen, hogy ott jobb körülmények között élhet...
-a felháborodás, hogy az egész család szövetkezett ellenem...(már januárban kerestek neki iskolát)
-a harag, hogy sose tiltottam az apjától és ő mégis elveszi tőlem...
-a tehetetlenség, hogy nem tudom megakadályozni...(18 éves )
...és a késszúrás a szívbe: a fiam is MENNI AKAR...
Mikor az érzelmek minden szintjét megjártam és a páromat magam mellé akartam állítani, hogy segítsen itthon tartani az elsőszülöttömet, újra falakba ütköztem...
Harcoltam...veszekedtem...kiteregettem a régi szennyest...szidtam az exet...sírtam, gyűlölködtem...vertem a mellem, hogy a sok nélkülözés közepette én mindig mindent megtettem a gyerekért...
A párom-mint a székely ember a viccekben-a fél órás monológomra és a három hetes vergődésemre egyetlen mondattal válaszolt:
Akkor teszel meg mindent a gyerekedért: ha örülsz az ő örömének ...
mosolyogsz amikor elmegy oda ahol a boldogságát reméli...
ebből fogja tudni , hogy bármi történik-ide mindig vissza jöhet...
Ekkor értettem meg, hogy nekem kell támogatnom a fiam abban a döntésében hogy elköltözzön, ha nem akarom elveszíteni...
Hihetetlenül egyszerű volt mikor leesett, hogy Ő a fontos nem pedig én...
...ettől a szívem sebei is begyógyultak-bár a hegek megmaradtak-de:
szabad akaratomból (na jó, kis segítséggel ) engedtem a fiam szabad akaratának...
-örömmel jön haza, szívesen mesél...kell ennél több????
(papolhatnék zárszóként ezoterikus beleérző képességről, felvilágosult szülői viselkedésről vagy akár felelősségteljes döntésről-bármiről amivel fényezhetem magamat-de az igazság az, hogy amíg az érzelmek hullámzása tartott...addig csak az én igazam volt a fontos-és ahhoz, hogy a fiam a saját útját járja, egy harmadik ember 1 mondata kellet...)
Téged is elragadnak néha az érzelmek?
A felismeréseket magadnak köszönheted?
Tudsz elengedni?
