Gabriel Garcia Márquez

Gabriel García Márquez (Száz év magány Nobel díjas írója) egészségi
okokból visszavonult a nyilvánosságtól (nyirokrákja van). Úgy tűnik,
egyre súlyosabb. Búcsúlevelet küldött barátainak, ez az Internet
segítségével is terjed. Ajánlom, hogy olvassátok el az utóbbi idők
legzseniálisabb latin-amerikai elméjének igazán megható írását:

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu
vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan
kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de
meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak,
nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.
Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel
töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor
mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten
megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék,
hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem
a lelkemet is.
A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az
öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya
okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám,
hogy magától tanuljon meg repülni.
Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a
feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek...
Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná,
hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.
Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi
öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy
embernek csak akkor van joga lenézni
egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent
tanulhattam tőletek, de való-jában már nem megyek vele sokra, hiszen
amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.
Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám,
hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az
Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha
tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám
neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".
Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy
jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk,
szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem
felejtelek el.
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet,
hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább,
tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a
napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra,
és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó
kérést.
Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe,
mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson
időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek",
"köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.
Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól
erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és
szeretteidnek, mennyire fontosak neked.
Küldd el ezt annak, akinek akarod. Ha nem teszed meg ma, a holnap
ugyanolyan lesz, mint a tegnap. És ha nem teszed meg egyáltalán ...az
sem érdekes...De szeretteid, barátaid tudják majd, hogy ha csak egy
percre is de ma is gondoltál rájuk...

Ez az a pillanat...

Meghalt egy nő...1.

Nem is olyan messze tőlünk, májusban meghalt egy nő.
A férje rendszeresen verte, többször volt kórházban töréssel, zúzódásokkal, ájulással.
Két gyereket hagyott maga után.
A sírfeliratán ez van: Emléke szívünkben örökké él.

Kérdezem én:
-milyen emlékek élnek róla, ha senki-de-senki nem védte meg a hosszú évek alatt az alkoholtól őrjöngő, dühöngőtől?
-ha senki nem fogadta be addig amíg új életet kezd, amíg talpra áll?
-ha senki nem jelentette fel a férjet, ha már ő nem merte?

A pletykák szerint évente-kétévente kórházban volt...
...ha csak a fele, vagy a negyede igaz ennek...akkor is rettenetes !!

Miért van az, hogy a nők egy része nem mer változtatni, elköltözni, elmenekülni, új életet kezdeni...
Miért lehet olyan szinten terrorizálni, félelemben tartani őket, hogy meg sem próbálják...
Miért van az, hogy akik elmennek, elszöknek, azok közül sokan visszamennek, mert elhiszik, hogy többet soha nem történik meg velük...

..Aztán még is...

-Elhiszik, mert elakarják hinni, hogy a férjük megváltozhat, megjavulhat ha már egyszer megígérte??
-Miért gondolják azt, hogy a férjük nélkül egy senkik, egyedül vagy gyerekekkel a pasi pénze nélkül nem boldogulnak??
-Miért szégyenlenek segítséget kérni?-akár a rendőrség, a gyermekvédelem, a rokonok, szomszédok vagy a barátok segítségét ?

Nem tudom a választ...mert mindenki válasza más...
-már gyerekkorban is verték... hozzá van szokva...
-belé nevelték, hogy a férje-ura és parancsolója lesz és mindent el kell tűrni neki...
-a félelem, hogy nem tudja a férj fizetése nélkül eltartani magát és a gyerekeket...
-a szégyen, hogy kiderül az hogy eddig mindenkinek azt hazudták - ők az álompár...és senki nem fog egy hazug embernek mentőövet nyújtani...
-a többi pasi mind ilyen...ezt legalább ismerik...


Ezer válasz van...és sok ezer megvert nő...
A HVG szerint a nők a negyvenedik !!!! verés után kérnek csak segítséget...és hatból !!!! 1 nő a családi erőszak áldozata....http://hvg.hu/egeszseg/20081124_nok_elleni_eroszak/page2.aspx

Hát...testileg, lelkileg, szellemileg...igencsak elnyomásban vagyunk...ezek szerint...

A Pálfalva.hu teszi fel a kérdést:- mikortól és meddig lehet magánügy az erőszak ?
- vajon szeretnénk-e, hogy mások visszaéljenek a mi gyengeségeinkkel?
http://palfalva.hu/csaladeroszak.htm

hasznos oldalak a teljesség igénye nélkül:
http://www.tegyelmagadert.hu/Stressz-szorongas.html
http://www.lelkititkaink.hu/kinal.html

folyt.köv....

Anyai szív

Amikor a fiam májusban betöltötte a tizennyolcat-befejezte még az iskolai évét-és elköltözött az apjához...100 kilométerrel arrébb...és választott egy másik iskolát...

Megszakadt a szívem...

Komolyan...és szó szerint... fizikai fájdalmaim voltak...
...sírtam, zokogtam, harcoltam, tiltakoztam--mindhiába....

Már egy hónappal előtte tudtam-de nem hittem el hogy a fiam elhagy... (mint a nagy tragédiákat, az előre látható dolgokat sem hisszük el-reménykedünk, hogy az idő majd a javunkra dönti el a dolgot)

Nem tudtam normális emberként gondolkodni:
-csak a fájdalmam, hogy elveszítem...
-a kétségbe esés, hogy megbuktam anyaként...
-az önzés, hogy mi lesz velem nélküle...
-az irigység és a szégyen, hogy ott jobb körülmények között élhet...
-a felháborodás, hogy az egész család szövetkezett ellenem...(már januárban kerestek neki iskolát)
-a harag, hogy sose tiltottam az apjától és ő mégis elveszi tőlem...
-a tehetetlenség, hogy nem tudom megakadályozni...(18 éves )

...és a késszúrás a szívbe: a fiam is MENNI AKAR...

Mikor az érzelmek minden szintjét megjártam és a páromat magam mellé akartam állítani, hogy segítsen itthon tartani az elsőszülöttömet, újra falakba ütköztem...

Harcoltam...veszekedtem...kiteregettem a régi szennyest...szidtam az exet...sírtam, gyűlölködtem...vertem a mellem, hogy a sok nélkülözés közepette én mindig mindent megtettem a gyerekért...

A párom-mint a székely ember a viccekben-a fél órás monológomra és a három hetes vergődésemre egyetlen mondattal válaszolt:

Akkor teszel meg mindent a gyerekedért: ha örülsz az ő örömének ...
mosolyogsz amikor elmegy oda ahol a boldogságát reméli...
ebből fogja tudni , hogy bármi történik-ide mindig vissza jöhet...

Ekkor értettem meg, hogy nekem kell támogatnom a fiam abban a döntésében hogy elköltözzön, ha nem akarom elveszíteni...

Hihetetlenül egyszerű volt mikor leesett, hogy Ő a fontos nem pedig én...

...ettől a szívem sebei is begyógyultak-bár a hegek megmaradtak-de:
szabad akaratomból (na jó, kis segítséggel ) engedtem a fiam szabad akaratának...
-örömmel jön haza, szívesen mesél...kell ennél több????

(papolhatnék zárszóként ezoterikus beleérző képességről, felvilágosult szülői viselkedésről vagy akár felelősségteljes döntésről-bármiről amivel fényezhetem magamat-de az igazság az, hogy amíg az érzelmek hullámzása tartott...addig csak az én igazam volt a fontos-és ahhoz, hogy a fiam a saját útját járja, egy harmadik ember 1 mondata kellet...)


Téged is elragadnak néha az érzelmek?
A felismeréseket magadnak köszönheted?
Tudsz elengedni?