Szerencsés ember vagyok,nem volt olyan helyzet az életemben ami annyira kikészített volna, hogy ne tudjak talpra állni. Mindig volt aki mentő kezet nyújtott felém, sokszor bizony olyan "idegenek" akikkel csak egyszer kétszer beszéltem...soha egyetlenegy nap nem telt el, hogy legalább vajas kenyér ne jutott volna a gyereknek....tehát szerencsés ember vagyok...anyukám is mindig azt mondta :különleges vagy,individum, (van egy ilyen oldal is, érdemes böngészni rajta) nagyon szerencsés, minden helyzetben megállod a helyed...!
Mire is akarok kilyukadni?
Arra, hogy hoztunk otthonról valamit amit csak a szüleinktől környezetünktől kaphattunk meg.
Valamit , amiért abba a családba akartunk leszületni...(mert, szerintem is mi válasszuk meg a szüleinket,a körülményeinket mint egy tanulási folyamatot amitől fejlődni fogunk)
Sokszor persze úgy éreztem hogy büntetésből kerültem ebbe a családba..".biztos nagyon nagy bűnt követtem el apám ellen előző életemben, amiért a mostaniban végig szenvednem kell miatta"
Micsoda kettősség, egy segítő, biztató anya és egy mindig elégedetlen, agresszív apa...
...de hát ezzel kellett együtt élnem gyerekként és felnőttként megpróbálni megérteni, hogy mi a sorsom, az életfeladatom, egyáltalán minek születtem én erre a földre...?
Az a kérdés hogy: Ki vagyok én ?-az egyik leggyakrabban felmerülő mondata évek óta az életemnek.
Az az érzés, hogy valamit nem jól csinálok, valami megfoghatatlan dolog miatt "nem vagyok a helyemen",valamiért nem a saját életemet élem...1000 ilyen kérdés kavarog a fejemben gyakorta...persze a teljes választ, A RECEPTET még nem tudom,de bizonyos dolgokat el kellett fogadjak, hogy tovább tudjak lépni önmagam keresésében...
Tehát ha elfogadom hogy nem véletlenül vagyok ahol vagyok, akkor, vissza kell mennem az időben és fel kell tennem újra a kérdést, hogy: mit kell megtanulnom a szüleimtől?
Ez lenne az iránymutató tábla, hogy" arra "kell menni?
Hát...lehet...
Mert mindenkinek van SAJÁT ÚTJA amit meg kell találnia, hogy teljes életet élhessen, hogy megtalálja önmagát. A tibetiek azt mondják,hogy 6-7 évesen még tudja a nyugati ember is , hogy mi az életcélja, csak aztán elfelejti...
A második nagy kérdés amiért vissza kell menni a múltba: mi akartam lenni 6-7 évesen?
Én mindkét kérdésre tudom a választ.
És Te?
Anyukámtól a könyvek szeretetét, a kíváncsiságot, a "fene nagy önbizalmat", hogy szerencsés vagyok és úgy is megállok a lábamon és a sok-sok tanfolyam szponzorálását kaptam, amiket szerettem volna elvégezni...biztatást, hogy merjek változtatni, ne féljek és ne akarjak megfelelni mindenkinek(főleg az apámnak)....és a legfontosabbat hogy akkor is szeretett amikor kitört a fogam, amikor megbuktam és akkor is amikor ROSSZ voltam!!!
Apukámtól azt kaptam (és a mai napig ezt kapom)hogy: egy senki vagy, nem tudsz megmaradni a seggeden, állandóan változtatsz, szégyent hozol rám...stb, stb...
A hosszú évek során arra jöttem rá hogy tőle azt kell megtanulnom, hogy ilyen ne legyek !:))
...mi akartam lenni 6 évesen?
Ovi nagycsoportban- meseíró és festő és mesélő-Írni ugyan nem tudtam, de Benedek Elek meséket kívülről mondtam a többieknek és lerajzoltam őket, hogy jobban értsék...:))
...ez ovis nyelven így hangzott: meseíróÉSfestőÉSmesélő...
...most jut eszembe: orvos, űrhajós, nyomozó (hová tűnt a betű a levesből?ki lopta el? én miért nem tudom kirakni a nevem a tányér szélére?) és még egy csomó más is szerettem volna lenni...:))
...és a harmadik kérdés: mi térített le erről az útról?(miért lettem vendéglátós?)
Könnyű a válasz: a pénz, a férjhez menés, az egyre több pénz hajszolása és hogy elhittem hogy az én ötleteim nem lehetnek jók, ezekből nem lehet megélni...
Tehát 2 tanulsága is van az életemnek: 1.sok mindennek és sok mindenkinek hagytam hogy letérítsen az utamról. 2.sose késő megkeresni újra azt az utat.
:))
