A menyország felé...

Egy férfi meg a kutyája sétálnak egy úton. A férfi élvezi a tájat,
amikor ráébred, Ő már halott...
Emlékezett arra, mikor haldoklott és akkor hirtelen az is beugrott
neki, hogy a mellette sétáló kutyus is évek óta halott volt.
Azon kezdett el gondolkozni, vajon hova viszi őket az út, amin
sétálgatnak.
Egy idő után elértek egy magas, fehér falhoz. Drága márványnak
tűnt.Hosszú sétány vezetett fel a domb tetjére, ahol egy magas boltív
húzódott, ragyogva a napsütésben.Mikor elsétáltak a boltívig, akkor
látták a hatalmas és lenyűgöző kaput, az oda vezető út pedig mintha
aranyból lett volna.
Megindultak a kutyával és ahogy közelebb értek, észre vettek egy
asztalt az egyik oldalon, ami mögött egy ember ült.
Mikor még közelebb értek, megszólalt: "Elnézést, megmondaná, hogy hol
vagyunk, kérem?"
"Ez a Mennyország, uram!" - válaszolt az ember.
"Remek! Kérhetnénk egy kis vizet?" - kérdezte.
"Természetesen, uram. Jöjjön csak be és azonnal hozatok egy pohár
jeges vizet Önnek." - invitálta be az ember és a kapu elkezdett
megnyílni.
"Bejöhet a barátom is?" - kérdezte a kutyusára mutatva.
"Sajnálom, uram, de állatokat nem engedhetek be."
Az utazó gondolkodott egy pillanatig, majd megfordult és visszament az
útra a kutyussal együtt, hogy akkor inkább folytatja útját.
Újabb hosszú séta és újabb magas domb után elérkeztek egy földútra,
ami egy farm kapujához vezetett. Ez a kapu úgy nézett ki, mint amit
soha
sem zárnak be. Kerítés sem volt. Ahogy közeledtek a kapuhoz,
észrevettek egy fának támaszkodó embert, aki épp olvasott.
"Elnézést, uram, kérhetnénk egy kis vizet?" - kérdezte.
"Persze, ott egy kút, jöjjenek be." - érkezett a válasz.
"A barátom is bejöhet?" - kérdezte az utazó, a kutyusra mutatva.
"Van egy tálka a kút mellett." - bólintott az idegen.
Beléptek mindketten és megtalálták az öreg kutat meg a tálat. Az utazó
megtöltötte vízzel, hosszan ivott, újra töltött és letette a kutya
elé. Mikor mindketten eleget ittak, visszasétáltak a férfihoz a fa
mellé.
"Mi ez a hely?" - kérdezte az utazó.
"Ez a Mennyország." - válaszolt a férfi.
"Ez furcsa, egy fickó lentebb ugyanezt mondta."
"Úgy érti az arany út a márvány kapukkal? Neeem. Az a pokol."
"Nem bosszantja, hogy így megtévesztik az embereket?"
"Dehogy. Örülünk neki, hogy előre kiszűrik az olyanokat, akik
hátrahagynák a legjobb barátjukat."

Gabriel Garcia Márquez

Gabriel García Márquez (Száz év magány Nobel díjas írója) egészségi
okokból visszavonult a nyilvánosságtól (nyirokrákja van). Úgy tűnik,
egyre súlyosabb. Búcsúlevelet küldött barátainak, ez az Internet
segítségével is terjed. Ajánlom, hogy olvassátok el az utóbbi idők
legzseniálisabb latin-amerikai elméjének igazán megható írását:

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu
vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan
kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de
meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak,
nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.
Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel
töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor
mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten
megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék,
hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem
a lelkemet is.
A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az
öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya
okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám,
hogy magától tanuljon meg repülni.
Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a
feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek...
Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná,
hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.
Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi
öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy
embernek csak akkor van joga lenézni
egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent
tanulhattam tőletek, de való-jában már nem megyek vele sokra, hiszen
amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.
Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám,
hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az
Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha
tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám
neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".
Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy
jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk,
szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem
felejtelek el.
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet,
hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább,
tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a
napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra,
és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó
kérést.
Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe,
mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson
időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek",
"köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.
Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól
erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és
szeretteidnek, mennyire fontosak neked.
Küldd el ezt annak, akinek akarod. Ha nem teszed meg ma, a holnap
ugyanolyan lesz, mint a tegnap. És ha nem teszed meg egyáltalán ...az
sem érdekes...De szeretteid, barátaid tudják majd, hogy ha csak egy
percre is de ma is gondoltál rájuk...

Ez az a pillanat...

Mikor anyu meghalt...

Nem hittem el-a mai napig nem hiszem el-egyszerűen felfoghatatlan...
...velem ez nem történhet meg, hogy egyedül maradok támasz és anya nélkül...
...mégis megtörtént...

Vastagbélrákja volt...
nem vállalta sem a kemoterápiát sem a sugárkezelést-és egy évvel előtte nem engedte meg hogy kivezessék a hasfalon egy zacskóba a bélrendszert...
...hitt a csodában, az öngyógyításban, minden alternatív gyógymódban és hitt a szeretetben is...
....csak önmagában nem-és abban hogy apám szeretni fogja...
ebbe halt bele-a szeretetlenségbe...

Mindenkit hibáztattam...az orvosokat...apámat....magamat...anyámat...a sok csodadoktort....a sok pirulát...mindent és mindenkit...

De hiába-nem lehetett visszacsinálni...

Morfiumon élt az utolsó két hétben...
...jajgatás, üvöltés, sírás, könnyek, nyál...morfium...mosoly...alvás...
Sose felejtem el-a kórházba egyszer azt mondta-vagy inkább kérdezte- egy ilyen jelenet után:
...-MIVÉ LESZ AZ EMBER???...

Otthon halt meg...fogtam a kezét amikor kilehelte a lelkét...
Láttam ahogy enyhe rezzenéssel elhagyta testét az utolsó lehelet...
...nem hittem el ...rángattam...keltegettem...
...apu hívta az orvost...


Húsz perccel előtte még megismerte a nővérét és azt mondta:Isten hozott!
...és elaludt...
Mintha már csak őt várta volna...

Mikor bement a kórházba-azzal az elhatározással, hogy: lesz ami lesz...ha ki kell vezetni a belet és zacskóval kell élnie akkor úgy fog élni-vidám volt...
Én beszéltem rá hogy menjen el, hogy ne legyenek fájdalmai...

Mikor az orvosok felnyitották...rögtön össze is varrták...
...olyan sok volt az áttét hogy tehetetlenek voltak...
...nagyon sajnálták...
...egy-két nap-azt mondták...

Nem engedtem hogy neki is megmondják...
...másnap mikor kihozták az intenzívről...azt mondtam neki hogy: megműtötték, a műtét sikerült ...kivették a rákos darabot és össze tudták varrni úgy hogy nem kellett kivezetni...
...úgyhogy nincs zacskó...kicsit hízik és haza megyünk...

Azt gondoltam ha egészségesként-gyógyulgatóként-kezeljük meggyógyul!
Mások szerint meg kellett volna mondani az igazat-ettől az élni akarása meggyógyította volna...
Megint mások szerint nem kellett volna rábeszélnem a műtétre...

Az önvád , a vádaskodás, a lelkiismeret furdalás, az a sok HA-nem hagy nyugodni már nyolc éve...
Ilyen helyzetben lehet egyáltalán jól dönteni?